Ha a vágy is én vagyok és a vágytalan is akkor valahol megszűntem létezni?
És mi van a magány után, mi az eltávolodás következő lépcsőfoka?
És miért csak anti-hősök vannak és becketti közeledések? h lehet az ember hős, ha nem lehet legyőzni embereket, ha nincs akivel legyőzd önmagad?
hogy helyzetjelentés...?
már a sajnálat sem a régi, anno eljutottam addig a pontig, h a sajnálat átfordult valamibe, aminek előbbi önmagához semmi köze nem volt és épített.
egy álomvilágban élek, Beléd szeretek és nem tudom mivel nehezebb megbirkózni, hogy Te ezen a világon kívül vagy vagy ha benne lennél sem fognád a kezem. Ti mind Te vagytok.
ez a világ tesz tönkre, de ha megszüntetem én is megszűnök, már lassan oldódom és csak az látszik, hogy nincsenek igazi pillérek és erős pajzsok, mert a valóságnak és az álomnak nincs közös útja. de lehet, h más utak vannak.
nem kell csak jó és rossz, álom és valóság legyen...mi van ha van valami ezeknél sokkal komplexebb? ha azért feslik mindig föl a törvény és a képzelet szövedéke, mert van egy harmadik vagy az anyag nem határolható el ezen a két síkon.
lehet, hogy csak nyugtatás.
azokra a visszajelzésekre, amik nem jöttek el hozzám.
amik bármilyenek lehettek volna, mert ha valamilyenek lettek volna, akkor már nem lettek volna borzasztó csendben üvöltő semmik. gyűlölöm a SEMMI-ket!
és megkérdezik, h miért akarom hagyni azt ahol éltem, vagy élek...mert kíváncsi vagyok és érzem, hogy most kell látni, tapasztalni. szöveg. pedig így is van. meg úgyis, hogy nincs egy pont, ami igazán az otthonom lenne- mert rémisztő az új néha talán, de az otthontalanság még inkább. ami biztos pont Tatám szikrázó fehér sírköve és Vivien szemének csillogása.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése